1. fejezet 2. rész

- Te atya ég! Én tényleg ennyire gáz lennék? – Gondoltam magamban. Teljesen normális ember vagyok, de mikor a közelembe jön, úgy érzem, nem tudok megszólalni. A gyomrom pillangózik, lábaim megremegnek, s teljesen eszemet vesztem. Évek óta ezt érzem, ugyan az a felemelő, mégis pokolian fájó érzés kísért a közelében.

            Hazafelé a kocsiban már azon gondolkodtam, hogy milyen ruhákat vigyek majd a nagyihoz. Belleair városban lakik, ami merőben más, mint Springfield. Úgy öt éve költöztünk Springfieldbe anyuval, miután a szüleim elváltak. Minden évben az egész nyarat a nagyinál töltöm, ahol apu is él. Annyira eltöprengtem, hogy mit vigyek, s mit hagyjak itthon, hogy idő közben már haza is értem. Leparkoltam, s bementem, az emelet irányába indultam, amikor anya hirtelen elém toppant.
- Hová, hová kisasszony? – A megfelelő anyai szigor hatszorosa volt a hangjában. Fogalmam sem volt, hogy most mit tehettem, de türelmesen kivártam a folytatást. – Azt ígérted, hogy...
- Hogy indulás előtt összepakolok a szobámban, tudom nagyon jól. Most fogok bepakolni a bőröndbe, így csak most fogok összepakolni.
- Nem! Azt ígérted, hogy elmész az öcsédért azt iskolába. Ezzel szemben 10 perce jött haza. A ruhája tiszta mocsok volt, senkihez sem szól.
- Anyu, Nate csupán egy évvel fiatalabb nálam, – mikor ez szóba kerül, mindig eszembe jut, hogy akkor anyuék még igen csak szerethették egymást apával. Hisz olyanok voltak, mint a nyulak. Ahhoz szeretet is kellett, nem? – szerintem ő is elég ügyesen tud vigyázni magára. Amúgy ha ennyire zavar, akkor beszélek vele én, kiönti a kicsi lelkét, összepakolok, és már itt sem vagyok! – Mire a mondatot befejeztem, már a lépcső felénél jártam. Az emeleten balra indultam, ahol a második szoba az enyém, a harmadik pedig Nate tulajdonát képezte. Halk zene szólt ki a fehér ajtó mögül, ezért a kopogást meg sem próbáltam. Tudtam, ha halk zene szól, az azt jelenti, hogy a zene igazándiból üvölt, csak éppen egy fülhallgatón keresztül.

            Mikor beléptem, Nate könnyes szemében láttam, hogy már várta betoppanásom pillanatát. Örökké egymástól függtünk, mindent megbeszéltünk. Naponta, sőt óránként veszekedtünk, de egymásért ölni is képesek lettünk volna. Az ajtót kulcsra zártam magam mögött, majd sietve odamentem az öcsémhez, szorosan átöleltem, mire ellökött magától.
- Mégis mi a frász bajod van? – Kiáltottam rá, amikor a szekrényen koppant a fejem.
- Ne ölelgess. Utállak! Utálok mindenkit! – Láttam, hogy a szeme a haragtól izzik. Sosem láttam még ilyennek. Körülnéztem a szobájában.  Az ajtóval szembeni ablak be volt sötétítve, így a jobbomra eső asztali lámpát felkapcsoltam. A francia ágy, ami az ablak előtt kapott helyet, csupa kosz volt. A mellette lévő éjjeli szekrény mindhárom fiókja az ágyra, s az ágy mellé volt borítva. A szoba felénél elhelyezett könyvespolc üresen állt, hiszen az összes könyv a padlón hevert. Az íróasztalon, amin most Nate üldögélt, összetépett fényképek sokasága jelent meg. A falon egy-egy vérnyomot láttam, s az öcsém kezére futott a pillantásom.
- Te teljesen hülye vagy? – Kihúztam a fülhallgatót a számítógépből, hogy a zene hangosabb legyen, így kedvemre kiabálhattam. – Szétvered a kezed egy rossz nap miatt? Felfordítod a szobádat? Itt bőgsz, mint egy kis pisis 3 éves? Ki a frász vagy te és mit csináltál a mindig erős és kitartó öcsémmel? Hová tüntetted el őt? -  Odasétáltam az ablakhoz, s közben eredményesen belerúgtam minden utamba kerülő tárgyba. Széthúztam a függönyöket, mire láttam, hogy Nate szeme összeugrik. Csupán tíz perce ücsörgött a sötétben, de már nem bírta elviselni a fényt. Nem vártam meg, hogy válaszoljon, inkább hozzá fordultam, s kicsit higgadtabb hangon folytattam a mondanivalómat: - Több vagy te ennél. Mit művelsz magaddal? Miért tetted ezt?
- Szakítottunk. Lisa azt mondta, hogy ennyi idősen ő még szabadságot akar. Sőt azt is mondta, hogy megcsalt, és ezt így tovább nem tudja folytatni. Az összes képet elégettem, tomboltam, mert dühös voltam. Tudod jól, hogy mennyire faltam a nőket, de ő akkor is az első volt számomra, akit sosem csaltam meg, s sosem hagytam cserben. – Igazat mondott. Láttam a szemében. Akármekkora széltoló is volt az öcsém, tudtam, hogy Lis sokat jelentett neki. Mi több, ő volt élete szerelme. – Nem tudom, hogy most mitévő legyek, az azonban biztos, hogy nem leszek a kis pincsije. Ha megcsalt, akkor már nincs tovább. Bármennyire szeretem, el kell őt felejtenem. – Mormogta magában, de tudta, hogy nem lesz rá képes. Még egy jó ideig biztosan nem.

1. fejezet 1. rész

Első fejezet

            Minden egy bizonyos pénteki nappal kezdődött. Sohasem éreztem magam annyira egyedül, mint akkor. Anya új férjet egyszerűen kiakasztott, utáltam őt. A bájos műmosolya mögött senki sem látta a gonosz mostoha apát, a mogyorószínű szemeiben a pokol tüzét. Minden barátomat elüldözte, sosem akartam őt látni. 2013. június 14-e volt, a suli utolsó napja. Az utolsó órákon ülve már egyre inkább számoltam vissza a perceket, hogy a csengő megszólalása után 3 csodás hónapra eltűnjek anyám, s az idegesítő Carl életéből. Mikor a csengő megszólalt, már futottam is a szekrényemhez, ám amikor az ajtón kiléptem volna, az alsós „legjobb barátnőm” kigáncsolt.
- Jézusom, Reyna te semmit sem változtál. Ugyan olyan gáz vagy, mint mindig. – Szánalmas tekintetet vetett rám izzó zöld szemével, majd méz szőke haját félresimítva egy „örülök, hogy megalázhattalak” csókot dobott nekem. – Remélem, ezúttal nem térsz vissza a nyári kalandodból!
- Nem kell aggódnod, Mia. Örökké veled leszek. – Válaszoltam gúnyosan, fejemet a magasba emeltem, felálltam, majd méltóságteljesen elsétáltam. Utáltam ezeket a napokat, csak a megaláztatás, balhék minden méteren. Régen tényleg a legjobb barátnőm volt, ám mára csupán egy szőke ribanc, akinek szívesen összevarrnám a száját. Őszintén nem tudom, hogyan is jutottunk ideáig.

            Elértem a szekrényemig, minden könyvemet gyorsan bevágtam egy táskába, és már indultam is az ajtó felé. Mikor kiléptem az ajtón, az teljesen olyan volt, mint a filmekben. Szinte láttam magam kívülről, ahogy lassított felvételben kitoppanok az ajtón, barna vállig érő hajamat a szél óvatosan megemeli, a nyári napsütés megcsillan égszínkék szememben, s egy titkolt pillantást vetek életem szerelmére. Természetesen ő erről sosem fog tudni, ahogy senki más sem. Hirtelen a gyönyörű filmbeillő pillanat megszakadt, hiszem a titkolt pillantásom eltitkolása nem is volt olyan könnyű. A szép kis lassított felvételem egyenesen égő irányt vett, amikor szinte az ölébe estem annak a fiúnak, akire mindig is vágytam. Christian rövidre nyírt barna haja, gyönyörű szeme, s csillogó mosolya annyira elvette az eszemet, hogy el is felejtettem a lábaim előtt heverő hosszadalmas lépcsősort.
- Héj, Rey vigyázz egy kicsit. Még a végén bajod esik! Azt ugye te szem szeretnéd? – Ő nem úgy viselkedett, mint a többiek ebben a suliban. Megértő volt, aranyos, kedves hangjából szinte áradt a boldogság. Akár még jóban is lehettünk volna, de apa balesete óta bezárkóztam, s senkivel sem voltam hajlandó szóba állni. Chris kedves volt velem, de ő mindenkivel kedves volt. Hiába reménykedtem volna. – Hahó, itt vagy még? – Kérdezte vicces hangon, amire egy szelíd mosoly, s egy fejbiccentés volt a válaszom, majd sietve az autóm felé vettem az irányt.